„Anya elmegy, de visszajön” – ez az, amit minden kisgyereknek meg kell értenie és meg kell tanulnia, amikor először közösségbe kerül. De hogyan tudja ezt megtanulni? Hogyan lehet azt elérni, hogy a beszoktatás minél gördülékenyebben menjen?
Segíthet neki megérteni a helyzetet az, amit mindennap csinál: a játék. A játékon keresztül pedig az, ha megértjük, elfogadjuk az érzéseit, azt, hogy sír, és éreztetjük vele, hogy komolyan is vesszük. A feszültséget pedig ki lehet játszani, el lehet játszani. Hogyan? Erről szól Iványi Zsófi bejegyzése.
Ekkor elhatároztam az első „beszokós” nap után, amikor már láttuk az ovit, az óvónéniket, gyerekeket, hogy adaptálom Dr.Ginott módszerét, kartondobozból megépítjük az óvodát. Hatalmas élmény volt, kivágtam a dobozból a falakat, amíg a játékbútorokat készítettem, a lányom színezte a padlót, szőnyeget festett. Készítettem öltözőt, mosdót és foglalkoztatót, ebédlőt, irodát. Minden nagyon egyszerű volt, a játékokat pl csak felrajzoltam a falra. Aztán kemény papírból kivágtuk a figurákat: apát, anyát, gyereket, óvónéniket és gyerekeket. A jól megszokott Bartos Erikás figurák mintájára ez sem volt egy bonyolult mutatvány.
Kezdődött a játék. Első nap ugye csak egy órát voltunk… fél órát bent voltam vele, majd bementem az irodába, hogy játsszon ott nélkülem, de bejöhessen hozzám, ha akar. Tudta, hogy ott vagyok. Néha be is jött, kérte, hogy menjek ki… ha nem tudta kihívni az óvónéni, akkor kimentem vele… majd később visszamentem. Hát az első nap csak ezt játszottuk el a játékovival.
Másnap szintén egy órát maradtunk, hasonlóképp, mint előtte. Délután azonban már úgy játszottunk, hogy anya nem ment ki az irodából. Panka kérte… de anyának ott volt dolga. Panka lehetett szomorú, hogy anya nem megy ki… de ha játszani szeretne a gyerekekkel, akkor ők kint várják. Az óvónéni pedig Anna és Petit mesél, gyurmázik, fest, rajzol velük.
Harmadik nap, mivel a lányom igen hamar beilleszkedett, az óvónéni tanácsára elmentem fél órára. Nem tudom, jól tettem-e. Előtte el kellett volna játszani? Most már tudom, hogy igen… de így sem volt késő. Nem korán hagytam ott, hanem felkészületlenül. Mikor elmentem, elbúcsúztam tőle, mondtam, hogy visszajövök, ő adott egy puszit és elszaladt játszani. De amikor visszamentem épp sírt. Óvónéni szerint, akinek a karjában zokogott (sok jópont neki!) épp fél perce, hogy kiakadt, hogy hol van anya. és amikor meglátott engem, csak erősödött a roham. Gondolom akkor esett le neki, hogy valóban otthagytam.
Itt most egy kis kitérőt tennék a beszéljúgyos módszerek felé. Amikor megláttam a síró lányomat, összetört bennem valami. Nem kellett volna otthagynom…? Elkezdtem hát „javítani”… érzelmeket elfogadni, kimondani.– Nagyon szomorú vagy, hogy anya elment – mondtam neki.
Még erősebb sírás…
– Ugyan, anya itt van, semmi baj – mondta az óvónéni.
Enyhül a sírás
– Az a baj, hogy hiányzott anya – mondtam én, nem beletörődve, hogy valaki lesemmibajozza a lányom érzelmeit:)
Ennek éktelen zokogás lett az eredménye. Ekkor abbahagytam az úgybeszélést. Ez jó lecke volt arra, hogy n krízisben nem a problémára kell felhívni a figyelmet, nem kell mindig minden érzelmet kimondani.